Az én utam

Katalin, pedagógus

A nehézség:

Nagyon kellett félnem, hogy elég bátorságom legyen elismerni, hogy segítségre van szükségem. A szégyen, az alkalmatlanság és az életképtelenség érzését le kellett gyűrni, és belátni, hogy ezt egyedül nem fogom tudni megoldani. Eljöttem.

Egyedül, kétségben

Kezedben szívem

letéped felét,

rózsával hímzed,

én sikoltom: Elég!

Hiszek és kétkedem

bűnhődök, vétkezem

eltűnnek barátok

veszítek, találok

felemelsz

elbukom

hányszor még?

nem tudom

erőm nagy, szorongok

kacagok, borongok

lelkemet kitárom

húrok egy gitáron

feszülnek, szakadnak

sebeim fakadnak

imádlak, tagadlak

nem hiszek magamnak.

Félvakon látom az utam.

Furák a terveid Uram!

Óriási lyukat ütött a szívemen a fájdalom. Akkorát, amit már nem tudtam takargatni. Nyitva hagyni egy ideig ezt a sebet volt az egyetlen esély, hogy rajta keresztül kiáramoltassam magamból mindazt, ami teherként húzott vissza. Ehhez erősnek kellett lenni. Maradtam. 

Elmentek mind

Megszökött, itt hagyott, váratlanul

Váratlan volt, hogy ő is itt hagyott,

az ürességgel most egyedül vagyok.

Könnyé vált, harmattá, elment a társ

társtalan, könnyesen, egyedül harcolt,

keze helyett csak levegőt markolt.

Ölelném, de most csak lóg a karom.

Lóg a karom, pedig úgy ölelném!

Közte s a halál közt nincs más csak én.

Erőt és bátorságot kíván közel engedni valakit magamhoz és megosztani vele olyan megtörtént eseményeket, amiket senkinek nem jó elmesélni, mert újra át kell élni. Ez fáj. A bizalom gyorsan jött.

Mi lesz?

Mi lesz, ha begyógyul?

Mi lesz, ha fáj még?

Mi lesz, ha komoly már?

Mi lesz, ha játék?

Mi lesz, ha elrobog?

Mi lesz, ha megállok?

Mi lesz, ha maradok?

Mi lesz, ha kiszállok?

Mi lesz, ha elalszik?

Mi lesz, ha elég?

Mi lesz, ha felém jön?

Mi lesz, ha feléd?

Mi lesz, ha tovább lépsz,

Mi lesz, ha vissza?

Mi lesz, ha mocskos lesz?

Mi lesz, ha tiszta?

Mi lesz, ha elárul?

Mi lesz, ha kitart még?

Mi lesz, ha enni kér?

Mi lesz, ha italt, még?

Mi lesz, ha meghalsz?

Mi lesz, ha élsz?

A Mi lesz?- a jövő.

A Mi lesz?-től félsz? 

Elszántság és erő kell szembenézni a megváltoztathatatlannal. E nélkül nehéz meglátnom mi az, ami fölött még van hatalmam. Ez nem kevés.

Elengedés!

karoddal láncolsz

béklyóban táncolsz

engedd el!

rabságom töltöm,

szíved a börtön.

engedj el!

súlyokkal szállni

céltalan várni

engedd el

sebez az emlék

szép volt ez nemrég

engedd el!

engedni szállni,

szabadnak látni,

engem kell!

Merészség kell átadni akár ideiglenesen is a gyeplőt gondjaim szekerén. A másik távolabbról látja, amit én még nem, hogy a kanyarig járható az út, de utána szakadék jön. Biztonságban éreztem magam.

A hozadék:

Megtanultam szeretni halott szüleimet és más elvesztett hozzátartozómat a hibáikkal együtt. Lassan magától kialakult ugyanez önmagammal szemben. Szeretni magamat és másokat gyarló emberként a maga tökéletlenségével. Óriási terheket engedtem el szülői szerepemmel, a hivatásommal kapcsolatban. Ez a folyamat ma is tart. Óriási felszabadulás. Bűntudatlanság?

Megismertem a halál, és a veszteség teremtő erejét. Olyan dolgokba fogtam, amire korábban gondolni is alig mertem.

Tisztító tűzként söpört végig rajtam többször egymás után a fájdalom. Iszonyatos volt, de kiégetett belőlem minden feleslegest. És még nincs vége. Időnként felcsapnak a lángok. Már nem félek. Legyen.

Másképp érzékelem az időt. Értékesebb lett. Jobban becsülöm a magamét és a másokét.

Annyit adok magamból, amennyit várnak, s ami még nekem sem teher, és nem többet. Nem akarok mindenáron segíteni másokon, mert ezzel átvenném az irányítást a dolgaik fölött. Ehhez nincs jogom.

Sok tapintatlanságot kellett elszenvednem. Tanulom a bölcs hallgatás, a meghallgatás művészetét.

Ami már megtörtént azon nem tudtunk változtatni, de azon igen, hogy hogyan gondolok rá, hogy hogyan élek ezzel együtt mostantól.

Egy utat ismerek a gyász túlélésére: hagyni „kifájni” magamból, amikor annak itt az ideje. Ez nálam nem tűrt haladékot.

Kedves Tímea!

Köszönöm az iránymutatást. Hálás vagyok, hogy benn tartott egy fájdalmas folyamatban, és fokozatosan segített enyhíteni azt. Élmény volt benne lenni Önnel egyfajta áramlásban.

Az életem minőségi változása, és az egészségem megőrzése felett érzett örömöm határtalan.

Anya ír(onizál)

Katakol a billentyűzet,

Pötyögnek a betűk.

Ez most elégia lesz,

vagy egy apró etűd?

Értetlenül néz a család

Akkor most mi van?

A sok lelki gyötrelemtől

Ennyire kivan?

Vénségére vagy meghibbant,

Vagy tán költő lesz?

Á, ez csak egy mellékhatás,

poszttraumás stressz.

Sírni, s írni

Mit keres a kényszer itt?

Mi az, ami kényszerít?

Átok ez, vagy áldás?

Gyógytapasz, vagy vágás?

Írni, s írni, s írni kell.

Vagy sírni, sírni, sírni kell?

Vers, ütem

az utam?

Csak legyen erőm,

uram!

Esőváró

Szélnek feszülő

égre nevető

Fennen lebegő

felhőboly,

báránylegelő

kékes lepedő

forró levegő

léggomoly,

ráncos, repedő,

táncos, remegő

nedves csepegő

esőrojt,

villám hasadó

porba kavaró

zengő zivatar

hoz záport!